Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2018.06.18

Petőfi Sándor forradalmi költészete

1847-ben a pozsonyi országgyűlésen elvetették azt az ötletet, hogy Magyarország független kormányt alapítson, ezért csak idő kérdése volt, hogy fellázadjanak. A kezdő lökést a párizsi és a bécsi forradalmak adták ahhoz, hogy Magyarország is kezdeményezzen. Ebben hatalmas szerepe volt Petőfi Sándornak, aki szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit írta le a költeményeibe. Ez a legjobban a Nemzeti dalban mutatkozik meg, amit március 13-án irt meg. Március 15. reggelén a először Pilvax kávéházban, utána a Landerer nyomda előtt, szavalta fel versét Irinyi József által összeállított 12 ponttal, amiben a Cenzúra eltörlését, sajtószabadságot és Magyarország függetlenségét írták meg.

Nemzeti dal:

E vers miatt szánta el magát több ezer magyar ember, hogy cselekedjen a hazájáért. Válaszút elé állítja a nemzetet „Rabok legyünk, vagy szabadok”.Többes szám első személyben ír ezzel is próbál a néppel rokonszenvet éreztetni. Minden versszak végén refrén van:

„A magyarok istenére 
Esküszünk 
Esküszünk, hogy rabok tovább 
nem leszünk!”

Több ezren mondták e sorokat, hogy bemutassák elszántságukat a szabadságért. Ezt volt az első cenzúra nélkül kiadott vers. Itt az idő a cselekvésre, most vagy soha. „Rabok legyünk vagy Szabadok?”. Költői kérdés miatt csak két lehetőség közül lehet választani. „Talpra Magyar”. Kiáltja, és szólítja fel lelkesen az embereket. Kérdő és felkiáltó mondatokat használ, és egyben érvel. „Őseink szabadon éltek haltak szolgaföldbe nem nyughatnak”. Nem szabad más irányítása alatt rabságban élnünk. „Kinek drágább rongy élete, mit a haza becsülete”. Kissé ingerülten és durva hangon ítéli el a gyávákat. Lánc szintén a rabság szimbóluma, de megjelenik a kard, ami pedig a harcé. Így állnak szembe egymással. Miért hordunk láncot, harcoljunk inkább. A vers végén ünnepélyessé válik a hang, a magyar név újra dicső lesz, méltó régi híréhez, ha a szabadságot kivívjuk. Végül reménykedik abban, hogy áldón fog ránk emlékezni az utókor.

A XIX. század költői:

1847-ben íródott forradalmi vers, amely arra keresi a választ, hogy mi a költő feladata. Szerinte a költőket Isten küldötte „lángoszlop”, mely olyan vezetők, mint a Bibliában Mózes a zsidókat vezette. A Bibliai párhuzam mutatja, hogy a költők kötelessége, a nép vezetése Kánaánba, avagy a jobb jövő felé. Az első kettő versszakban figyelmezteti a feladat fontosságára a többi költőt, és hogy mi a szerepük, mint népvezető, de egyben elutasítja azt a magatartást, hogy a költők saját gondjaikról írnak, és nem veszik észre a világ bajait, emellett új magatartást mutat be: a költőknek az a feladata, hogy foglalkozzanak a világ gondjaival, buzdítsák a népet és nem szabad elhagyniuk önmagukat.

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak”

 

3.-4. versszakban kijelöli a költők feladatát: álljanak ki a nép mellett és buzdítsák őket, de ezen kívül átkozza a gyáva prófétákat, akik azt hazudják, hogy a már „az ígéret földjén vannak”, vége a harcnak, pedig ez nem így van. Vátesz költői szerepe az 5. versszakban jön elő. Itt vigaszt a nyújt a népnek, hogy a cél már közel van, ahol mindenki egyenlő lehet, bár az időpont bizonytalan. Kánaán: a vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség elképzelése. Az utolsó versszakban a cél elérésének feltétele az, hogy mindenki egyenrangú legyen, jólétben, éljen és ha ez megvan, akkor eljön a Kánaán, a gazdasági, jogi és kulturális egyenlőség. A vers a végén megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert. Az ismétlődő rímek inkább érvelő, bizonyító hatása van. A Bibliai motívumok átszővik és így Ars poetica verssé, azaz a költő hitvallását emeli ki a zárt, illetve kerek a költeményt.