Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2018.07.01

3. Életmód és mindennapok a Rákosi- és a Kádár-korszakban

Rákosi és a hozzá legközelebb állók azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy az országot viszonylag rövid időn belül a Szovjetunióhoz hasonlóra formálják. Ezért igyekeztek a mindennapi életet hozzáigazítani a szovjetunióbelihez. Az iskolákban kötelezővé tették az orosz nyelv tanítását; a mozik többségében szovjet filmeket játszottak, a könyvesboltokat ellepték a szovjet szerzők magyarra fordított könyvei.

A sajtó csak olyan híreket közölt, amelyek megfeleltek a kommunista nevelés követelményeinek, a világban történt eseményekről csak szűkszavúan, gyakran hazug tájékoztatás jelent meg. Az ország határát hermetikusan lezárták: egyszerű halandó nem utazhatott külföldre.

1950-re, az első 5 éves terv indulásának idejére az ország újjáépítése jórészt befejeződött. A városokban ugyan még lehetett találni romos házakat, de a vasút, a bányászat, az ipar, a mezőgazdaság termelése elérte, sőt némely területen meghaladta a háború előtti szintet. A terv fő célkitűzése az iparosítás volt, elsősorban a nehézipar elsődleges fejlesztését irányozta elő. A feszített iparosítási program és az egyoldalú nehézipar-központúság miatt azonban elhanyagolták a mezőgazdaság, de még a könnyűipari ágazatok fejlesztését is.

Az ipar fejlesztéséhez szükséges összeget elsősorban a lakosságból préselték ki. 1949-től rendszeressé váltak a békekölcsön-jegyzések, amelynek során a dolgozók fizetésüknek általában 10 %-át önkéntesen kölcsönadták az államnak, mely 20 év alatt fizette vissza. A piac szerepe a gazdaságban teljesen megszűnt.

A társadalom megfélemlítése: ÁVH, Recski munkatábor: a rendszer ellenségei az ÁVH kezébe kerültek, ill. a recski büntetőtáborba. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!”.

Az ötvenes évek nagy vesztese a parasztság volt. Rákosi már 1948-ban meghirdette a mezőgazdaság kollektivizálását, mint a szocializmus felépítésének előfeltételét. Mivel a parasztok nem hajlottak arra, hogy önszántukból belépjenek a termelőszövetkezetekbe, velük szemben elsősorban a gazdasági kényszer eszközét alkalmazták. Bevezették a kötelező beszolgáltatás rendszerét. Ez azt jelentette, hogy pontosan előírták, egy meghatározott földterület után mennyi terméket kell csaknem ingyen az államnak leadni. Ha a parasztember beszolgáltatási kötelezettségét nem teljesítette, végrehajtók jelentek meg nála, akik elvittek mindent, amit a házban találtak. Ebből az időből származik a lesöpört padlás kifejezés, ami arra utal: a végrehajtók még a padláson szétszóródott búzaszemeket is elvitték. Gyakran előfordult, hogy a beszolgáltatás után a parasztnak nem maradt egyetlen betevő falatja sem. Ilyenkor vagy belépett a tsz-be, vagy elment segédmunkásnak a nagy építkezések valamelyikére.

A modern technika hiányát a nagy számban rendelkezésre álló olcsó munkaerő pótolta. Ha nem is jól fizetett, de valamilyen munkát mindenki talált magának, még az alacsonyan képzettek is. A modernizációs folyamat ezekben az években felgyorsult. Az ötéves terv folyamán sok helyre lejutott a villany, ami gyökeresen átalakította a falusi lakosság életét is. Nyomában megjelent a mozi és a rádió.

Elsősorban a városokban nőttek a lakosság kulturális igényei. A színházakban bemutatott darabok nagy része propaganda célokat szolgált. Ugyanez mondható el a könyvkiadásról is.

Az emberek táplálkozása lényegében visszaállt a háború előtti szintre. Időnként ugyan komoly élelmezési nehézségek támadtak, országos átlagban mégis némi javulásról beszélhetünk. ekkor vált ugyanis általánossá az üzemi étkeztetés, amelynek keretében az emberek többsége legalább napjában egyszer olcsón meleg ételhez jutottak. Kiépült a gyermekétkeztetés hálózata is.

A városi tömegközlekedés – az állami támogatás hatására – rendkívül olcsóvá, mindenki által igénybe vehetővé vált. Megkezdődött a budapesti metró építése.

Az egészségügyi helyzet jelentősen javult. Ebben nagy szerepet játszott az új gyógyszerek – mindenekelőtt az antibiotikumok – megjelenése. Az általános ingyenes orvosi ellátás következtében nagymértékben csökkent a csecsemőhalandóság. Az orvosi rendelőkben, kórházakban általánossá vált a zsúfoltság.

Az iparban, a közlekedésben, a kereskedelemben és a hivatalokban, teljes körben bevezették a dolgozók nyugdíját, ennek összege azonban csekély volt.

Az ötéves terv célkitűzései nem voltak összhangban az ország teherbíró képességével. Az emberek életszínvonala egyre romlott, eközben az újságok tele voltak győzelmi kijelentésekkel.

Személyi kultusz: Rákosi, aki Sztálin legjobb tanítványának vallotta magát, a propaganda számtalan eszközét bevetette önmaga népszerűsítése érdekében. Népszerűsítésére példátlan propagandakampány bontakozott ki. Ennek lett alárendelve hazánk kulturális élete. A „bölcs vezető”, a „dolgozók apja” néven is emlegetett főtitkár képe Sztálin arcképe mellett minden állami intézmény falán ott lógott.  Nyilvános fellépéseit az utolsó mozzanatig aprólékosan megtervezték, gyakran fényképezték, filmezték egyszerű munkások vagy parasztemberek társaságában. Festmények, szobrok százai készültek róla, valamint nagy tanítómesteréről, Sztálinról. Irodalmi alkotások, zeneművek készültek dicsőítésükre, megrendelésre. Valóságos kulturális termelőmunka folyt. A „magyar Sztálin” beteges vezérkultusza az 1952. március 9-én megtartott 60. születésnapján teljesedett ki. Magyarország egyemberként ünnepelte a vezért: méltatták Rákosi nagyszerű tetteit és kiváló személyiségét. Mindenütt felállva tapsoló, éljenző tömeg várta. Tiszteletére számtalan kiadványt jelentettek meg, ajándékok és jókívánságok tömegével árasztották el, arcképével bélyegsorozatot nyomtak, valamint munkaversennyel kedveskedtek neki.

Életmód és mindennapok a Kádár korszakban

Kemény diktatúra (1957-63):

  • leszámolás az 56-os forradalomban résztvevőkkel (Nagy Imre, Maléter Pál)
  • Egypártrendszer
  • Munkásőrség

Puha diktatúra (1963-89):

  • 1963 amnesztia a politikai foglyoknak
  • Az ENSZ elismeri a kádári Magyarországot

Bár az 1956-os forradalom után a személyi kultusz külsőségeit mellőzték, és a kollektív vezetés formális követelményeit betartották, valójában mégis egyszemélyi vezetés jött létre. Gazdasági téren a rendszer kétségkívül eredményeket könyvelhetett el. Az 1957-ben – lényegében változatlan árak mellett – végrehajtott béremelések növelték a munkások és alkalmazottak életszínvonalát. A beszolgáltatási rendszer pedig a parasztság helyzetére hatott kedvezően. Az életszínvonal emelkedésében jelentős szerepet játszott az a segítség, amellyel a kommunista tömb valamennyi országa – különösen Kína és a Szovjetunió – segítette a Kádár-rendszert.

1956 után sajátos helyzet alakult ki a magyar mezőgazdaságban. A termelőszövetkezetek nagy része felbomlott, visszaállt a kollektivizálás előtti állapot. 1958-ban újra megindult a kollektivizálás, a parasztság termelőszövetkezetekbe kényszerítése. A folyamat 1959-ben felgyorsult, tömegméretűvé vált. Nem hirdettek harcot a kulákok ellen, megengedték, hogy a tagok maguk válasszák meg vezetőiket, a belépni nem akarókat nem vitte el az ÁVH, és gazdasági kényszert sem alkalmaztak oly mértékben, mint korábban. A parasztok ellenállása is csökkent: többségük belátta, a belépés elkerülhetetlen, és aláírta a belépési nyilatkozatot. A mezőgazdaság átalakítása lényegében 1961-re befejeződött, erre az időre a mezőgazdaságilag művelhető területek döntő többségek a tsz-ek tulajdonába került.

Az 1960-as évek elején, miután befejeződött a forradalom utáni konszolidáció folyamata, valamint a mezőgazdaság átszervezése, nyilvánosan soha ki nem nyilvánított kompromisszum alakult ki a társadalom és a hatalom gyakorlói között. Ezt egyrészt a kádári „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó fejezte ki, másrészt az, hogy a lakosság jelentős része mindinkább távol maradt a politikától, mintegy ráhagyva azt a hatalom birtokosaira, és visszavonult a magánéletbe, a munkába. A lakosság elment a rítusszerűen ismétlődő és többnyire 90-95% fölötti részvételi arányt mutató választásokra, az állami ünnepségekre, a május elsejei felvonulásra.

Az életmód változása a hatvanas évek közepén kezdődöttErre az időszakra kialakult a magyar mezőgazdaság sajátos modellje, amely a nagyüzem (termelőszövetkezet) és a kisüzem (háztáji gazdálkodás) kombinációjára épült. A magyar gazdaság az európai élvonalba küzdötte fel magát. Ennek eredményeként megszűnt a korábbi évekre jellemző élelmiszerhiány. Az üzletekben bőségesen volt élelem, méghozzá igen olcsó árakon. Megváltoztak az emberek táplálkozási szokásai, a hús és húskészítmények a mindennapos étkezés elmaradhatatlan részévé váltak.

Az életmód változását nagymértékben befolyásolta a szabadidő megnövekedése. Először az iparban vezették be a szabad szombatot, majd általánossá vált. A heti munkaidő 42, később 40 órára csökkent. A szabadidő megnövekedése a turizmus rohamos növekedését eredményezte. Ez együtt járt a korábban szigorú utazási korlátozások enyhülésével. Ezek az évek egész Európában a mindennapi élet modernizálásával jártak együtt, és ez alól Magyarország sem volt kivétel. A háztartásokban általánossá vált a mosógép, a porszívó és a hűtőszekrény használata. Különösen nagy jelentősége volt a televízió elterjedésének.

A gondok és problémák ellenére Magyarország ezekben az években jelentősen különbözött a keleti tömb országaitól. 1963-ban amnesztiában részesült az 1956-os forradalom elítéltjeinek döntő többsége, és a rendszer tudomásul vette, hogy az emberek nagy része nem marxista, így nem követelte meg a lojalitás látványos kinyilatkoztatását. Nem gördítettek akadályt a vallásgyakorlás útjába, és azt is eltűrték, hogy egyes értelmiségiek időnként nyilvánosan tiltakoztak egyes intézkedések ellen. Kádár János volt a keleti tömb egyetlen vezetője, akinek fényképe nem függött a hivatali szobák falán. A nyugati világ értékelte ezeket a különbségeket.

Ebben az időszakban az oktatásügyre az állandó átszervezések, reformok bevezetése volt a jellemző. Kiszélesedett a közoktatásban részt vevők köre. 1962-ben a felsőoktatásban megszüntették a származás szerinti kategorizálást, ugyanakkor olyan feltételeket igyekeztek teremteni, hogy a munkás és paraszt származású fiatalok száma ne csökkenjen az egyetemeken, főiskolákon.

A szocialista országokban szokatlanul nagy utazási szabadság is hozzájárult ahhoz, hogy a polgárok örüljenek a rendszer kínálta előnyöknek, s ne adjanak hangot elégedetlenségüknek. A szocialista tömb országaiba (kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát) piros útlevéllel vízum nélkül lehetett utazni. A nyugati országokba háromévenként – minimális valutakeret felhasználásával – kék útlevéllel mehettek azok,

akiket a rendszer arra alkalmasnak tartott.

A magánszféra további erősödését jelentette a hétvégi telkek megszerzésének lehetősége. A városi ember hétvégéit kis házának csinosítására, telkének művelésére fordította. Ezzel nem csak a nagyvárosi betondzsungelnek fordított hátat, de a társadalomból is kivonulhatott. Ehhez autóra is szüksége volt, s mivel az átlagfizetések nem tették lehetővé ezeknek a javaknak az elérését, a legtöbb ember túlórázott, a

“második gazdaságban” próbálta jövedelmét kiegészíteni.

A teljes foglalkoztatottság elvéből nem engedtek. Így mindenkinek volt munkája.

Megindultak a lakásépítési programok, melynek következtében rengeteg lakótelep, panellakás épült.

Kultúrpolitika: Magyarországon az ún. Három T „kifinomult” változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól „működött”. A három T: tiltott, tűrt, támogatott művészeti alkotások.

Mo. a kelet-európai térségben a „legvidámabb barakk” lesz, mivel nincs olyan elnyomás, terror, mint a többi szocialista országban. Magyarországon „gulyáskommunizmus” volt, ami viszonylagos jólétet jelentett a keleti tömbön belül.

A Kádár-rendszer

Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai támogatással hatalomra jutott Kádár János több mint három évtizedes rendszere (1956-88) nem alkotott egységes időszakot: különböző szakaszait erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások.

A forradalmat követően a karhatalmi ezredek (“pufajkások”) bevonásával megkezdődtek a megtorlások (a forradalmárok bebörtönzése, kivégzése) és a pártállam visszaállítása. A megtorlás jelképes csúcspontja Nagy Imrének és társainak kivégzése volt (1958. június. 16.). Több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítette.

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az un. “kemény diktatúrával” megkezdte hatalmának kiépítését, a társadalom bekerítését. A párt, tagjainak létszámát növelve az országot területi és munkahelyi szinten behálózó pártszervezetekkel érvényesítette akaratát, a pártirányítás érvényesült a politika és a gazdaság minden szintjén.

Az MSZMP közvetlenül irányította az 1957-ben megalakult munkásőrséget is, melynek feladata a kommunista hatalom támogatása, és védelme volt. A pártonkívüliek befolyásolására szolgált a Hazafias Népfront újjászervezése, melyet szintén a párt irányított.

Az ifjabb korosztály (középiskolától) “bekerítése” és az MSZMP-be terelése érdekében – a megszűnt DISZ helyett – létrehozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget (KISZ, 1957), a legifjabbakat (általános iskolásokat) pedig a kisdobos-és úttörőmozgalom elindításával vonták be a “szocialista nevelésbe”. Felszámolták a munkástanácsokat és a “dolgozók érdekvédelmét” a párt által kézben tartott szakszervezetekre bízták, élükön a Szakszervezetek Országos Tanácsával (SZOT).

Gazdaság

Megmaradt a tervutasításos újraelosztó rendszer, a korábbi fő gazdasági célok lényegében nem változtak. A viszonyok megváltoztatása kilátástalannak tűnt. Ezt tükrözi a már említett „disszidálás”, az ország tömeges elhagyása. A rendszer mégis másképp működött, mint a forradalom előtt.

Kádár tanult a Rákosi-korszak hibáiból. A „népi demokrácia” konszolidálása nem hozta magával a zsarnokság változatlan visszaállítását, a politikai rendőrség nem kapta meg az ÁVH különleges jogosítványait. A kádári paternalizmus (gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelő politika, mely ugyanakkor alattvalónak tekinti az állampolgárokat) már ebben az időben javított az életkörülményeken.

A szövetkezeteket ugyan kényszerrel hozták létre, de nem tértek vissza az ötvenes évek elejének durva módszereihez. A parasztok zömmel a forradalom bukása, a kilátástalanság miatt lettek tsz-tagok, ugyanakkor észlelhették, hogy helyzetük könnyebb lett. Nem volt többé kötelező beszolgáltatás, néhány intézkedés pedig érdekeltté tette őket a közös gazdálkodás sikerében (például a háztáji gazdálkodás támogatása). A Kádár-rendszer egyre inkább „békén hagyta” a társadalmat. Ezt fejezte ki a híressé vált kádári mondat: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Vagyis a magánéletbe visszahúzódó, munkába temetkező állampolgárt nem szabad zaklatni.

Társadalom

A hivatalos felfogást magáévá tevő, szovjet mintákat követő társadalomtudomány a „fordulat éve” (1948) utáni magyar társadalmat mereven két osztályra (munkásság, parasztság) és egy rétegre (értelmiség) osztotta. Többnyire ezt követik a statisztikai összesítések is. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt.

A vezető erőnek nyilvánított munkásság a maga egészében sohasem irányította a társadalmat. A tényleges hatalmat a függetlenített (főállású) pártkáderek birtokolták az állam, a gazdaság és a kultúra különböző szintjein. A hatalmi elit idővel soraiba fogadta a szakmai elit kiválasztott tagjait.

Egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nagyvállalati vezetők, akik gyakran tagjai lettek az országos vagy helyi pártszerveknek is. Helyzetüknél fogva képesek voltak befolyásolni a gazdasági döntéseket, az állam jövedelmeinek újraelosztását. A nómenklatúra (a politikatudomány nyelvében a szocialista társadalmak vezető elitjének, különböző szintű döntéshozóinak, kiváltságos elemeinek gyűjtőneve.) döntési helyzetéhez, felelősségéhez képest nem rendelkezett elégséges szaktudással, a kinevezésekkor fontosabbak volt a politikai megbízhatóság.

A szellemi foglalkozásúak csoportja számban megnövekedett, helyzetét azonban sok ellentmondás terhelte. E réteg kb. 30 %-a még érettségivel sem rendelkezett, Többnyire az állami és vállalati adminisztráció alsó szintjein dolgoztak. A diplomás értelmiségiek közül a Kádár-rendszer elsősorban a termeléshez nélkülözhetetlen műszaki értelmiségnek kedvezett.

Visszaszorult a háború előtti társadalmi elismertségéhez képest a jogászság, megőrizte viszont presztízsét az orvostársadalom. A pedagógusok megbecsülése elmaradt a rendszer által elvárt társadalom-átalakító feladatok nehézségétől. Az értelmiségiek fizetését alacsonyan tartották mind az 1945 előtti hazai szinthez, mind a nyugati hasonló foglalkozásúak bérezéséhez képest.

A szerény átlagkeresetek mellett természetesen akadtak kiugróan magas jövedelmek is, főleg a tudósok, művészek, illetve a mellékkereseti lehetőségekkel bíró diplomások körében. A szellemi foglalkozásúak számbeli növekedése, az első generációs értelmiségiek nagy száma jelzi a felgyorsult társadalmi mobilitást. Ugyanakkor néhány szakterület, például az ügyvédi és az orvosi zárt maradt.

A legnagyobb számbeli növekedést az iparosítási politikának köszönhetően a munkásság mutatta. Míg a két világháború között a szakmunkásság viszonylag zárt csoportot alkotott, most egyre nőtt köztük a paraszti létet abbahagyók aránya. Nagy különbségek oka lehetett a beosztás és a szakma. A közvetlen termelés-irányítók (csoportvezetők, művezetők) éppúgy kiemelkedtek az átlagból, mint a keresett, nagyfokú képzettséget igénylő, az értelmiségi munka vonásait megkövetelő szakmák mesterei. Súlyos tehertétel lett a betanított vagy segédmunkás réteg nem csökkenő mértéke.

A parasztság helyzetét alapjaiban változtatta meg az iparosítás és a szövetkezetesítés, a hagyományos családi keretekben élő és saját földjükön dolgozó parasztok aránya a töredékére zsugorodott. A falusiak kb. felét tették ki a termelőszövetkezeti tagok és az állami gazdaságok munkásai, a többiek az iparban, közlekedésben dolgoztak, gyakran vándorló, falu s város között “ingázó” életformában. A szövetkezeti parasztok megélhetéséhez, gyarapodásához nélkülözhetetlen háztájit viszont még a családi munkaszervezetben művelték meg. Ha általánosságban nem is jelentett hátrányt falun élni, a rossz infrastruktúrájú kistelepülések lakói menthetetlenül a társadalmi lejtőre kerültek.

Az 1945 előtti tőkés, földbirtokos osztályokat a rendszer felszámolta. A tulajdonukban meghagyott kisiparosok, kiskereskedők megtűrt helyzetben, de nem ritkán anyagiakban gyarapodva élték meg a Kádár-korszak első évtizedét.

Jólét a jövő árán

Az 1970-es években kettévált a társadalom és a politika. A pártállami diktatúra a társadalom megkérdezése nélkül irányította az országot, a társadalom pedig oda se figyelt a kiüresedett politikai ceremóniákra: az állampárt kongresszusaira, a választási színjátékokra stb. Jellemző az olajozottan működő semmittevésre, hogy ekkor volt hivatalban a magyar történelem egyik leghosszabb idejű, de legjellegtelenebb miniszterelnöke: Lázár György.

politikától elfordult emberek minden erejüket és figyelmüket egyéni boldogulásukra fordították. Igaz, a rendszer átmenetileg visszafogta a „maszekolás” lehetőségét, de rövidesen kénytelen volt szemet hunyni fölötte és eltűrni, hogy ki-ki itt keresse meg kiegészítő jövedelmét. Ennek következtében egyre többen nem csak lakásaikat építették fel, de összehozták az autót is. Általánossá vált a hűtőszekrény, a televízió, s egyre több lett a hétvégi telek és a nyaraló. Ha a férj és feleség éjt nappallá téve dolgozott, boldogulhatott.

Az így elért anyagi gyarapodásnak azonban az volt az ára, hogy a családok nem vállaltak gyermeket, vagy csak egyet, ritkábban kettőt. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a magyarság létszámai ijesztően csökkenni kezdett. 1980 és 1988 között az ország lakossága 334 640 fővel lett kevesebb, s a folyamat egyre gyorsult. Ahhoz ugyanis, hogy egy nép megőrizze magát, általánossá kell válnia a háromgyermekes családnak.

A női emancipáció biztosítása jegyében kiterjedt a bölcsődei és óvodai hálózat. A 3 évenként igényelhető valutakeretből már nyugatra is utazhattak a magyar állampolgárok.

A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte legalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi, illetve főiskolai képzésben részesülők aránya alapján viszont az európai sereghajtók közé kerülünk, nem csak a nyugati, de a szocialista országok is lehagytak minket ezen a területen. Az állam szabályozta a felsőoktatást: a nyolcvanas években a felvételizőknek csak 35-40%-át vették fel valamilyen egyetemre vagy főiskolára.

A korszakban a családok élete is jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 között mintegy a duplájára. Sokan a házasság válságáról beszéltek, annak ellenére, hogy az első házasságkötések időpontja korábbra került, és a felnőtt lakosság nagyobb része élt házasságban, mint a két világháború között. A gyerekszám is folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akiknek nem született gyereke. Az egy-két gyerekes családok váltak jellemzővé. Az állam a gyermekvállalást ösztönző szociálpolitikai intézkedései, így az óvodai férőhelyek növelése vagy a gyermekgondozási segély (GYES1967-es bevezetése csak kis mértékben lassították a születések csökkenését.

Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A hagyományos, sokszor csak egy –egy társadalmi rétegre jellemző tevékenységi formák megszűntek, átalakultak. Az életmód, a társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek között érvényesültek. A közösségi szabadidős tevékenységek szerepe visszaszorult, az emberek mind nagyobb mértékben egyedül vagy szűk családi körben kapcsolódtak ki. A sport elvesztette azt a kiemelt támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es helsinki olimpián elért teljesítményt – 16 aranyérem – a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése s elmaradt a kívánatostól: az emberek többsége semmilyen sportot nem űzött, és – a táplálkozási szokások mellett – ez is szerepet játszhatott abban, hogy 1986-ba a magyarországi felnőttek 60%-a túlsúlyosnak számított.

A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, a rockzene, a fiúk hosszú hajviselete, a miniszoknya kezdetben nem csak a hivatalos szervek, de a felnőtt korosztály egy részének rosszallását is kiváltotta. Ezek az ellenérzések csak lassan, a hetvenes évektől kezdtek oldódni. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A szocialista tömbön belül sokáig egyedinek számított, hogy Magyarországon gyártottak farmernadrágot. A nehezen beszerezhető nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek és így tovább – jelentős részben a bevásárló turizmus, vagyis a tömeges méreteket öltő csempészet révén kerültek “forgalomba”.

A “marxista-leninista” ideológia hivatalosan meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatást és a művelődést, szabályozta az állami élet rendjét. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbról örökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia, mivel a “szocializmus felszámolja az alapjait”. Amikor azonban a hetvenes évek végén ismét vizsgálni lehetett az emberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanas években, pedig már több mint fele vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása a mindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek között zajlott, a Kádár-korszak végén a lakosság valamivel több, mint tizede járt csak rendszeresen templomba vagy imádkozott legalább hetente.

A fogyasztói igények kielégítésében érzékelhető javulás mutatkozott. Az egyéni jövedelmek felhasználási lehetőségeinek szélesítésében határkövet jelentett a háztartási gépek elterjedése, az igények bővülése azonban ellátási nehézségeket is okozott. A televízióadások megkezdésével a tömegszórakoztatás és a propaganda új, nagy hatású eszközhöz jutott.

Már a kora Kádár-korszakot is a mindennapi élet depolitizálása jellemezte. A párt uralmának fenntartására a legjobb eszközt a megfelelő hatású elrettentés után a társadalom közömbösítésében találták meg, aminek mintegy következménye lett a paternalizmus kiterjedése. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” híressé vált jelszava mögött a korábban erőszakoltan átpolitizált társadalom békén hagyásának szándékát lehetett felismerni, és ezt a kompromisszumot – valóságos választási lehetőség híján – egyre többen elfogadták.

A közéleti és magánéleti szerepek elválásával a cinizmust növelő kettős normatíva alakult ki, amelynek egyfelől korrumpáló hatása volt, másfelől fenntartotta a bizonytalanság érzetét. A bornírt közéleti normatíva elfogadása része volt a hallgatólagos kompromisszumnak, amelybe a szellemi élet vezető képviselői közül szintén egyre többen beletörődtek – köszönhetően a szelektív megtorlás hatásának és a szellemi élet intézményeinél végrehajtott „megrendszabályozásnak” is. A kultúrában jellemzően az öncenzúra és a változó mozgástér kitapogatása váltotta fel a hallgatásban, félrevonulásban megmutatkozó ellenállást, a kritikát gyakorta az allegorikus, parabolisztikus ábrázolásmód jelenítette meg.

A Kádár-rendszer életszínvonal-politikája

A rendszer életszínvonal-politikája el akarja kerülni azt a folyamatos ellátási feszültséget, amelynek döntő része volt az ’56-hoz vezető elégedetlenség kialakulásában. A vezetés a hatvanas évek elejétől kezdve igyekezett biztosítani az alapellátás folyamatosságát, tehát a sorban állás kiiktatását és a hiánycikkek mértékének csökkentését. Nyugaton ezt nevezték el „gulyáskommunizmusnak”. Ezt a „klasszikus” időszaknak tekinthető hatvanas években a „rendszer” azzal érte el, hogy a korábban eltúlzott felhalmozási hányadot erőteljesen csökkentette. A nehézipari kapacitás egy részét véglegesen redukálták: a beruházási javakat előállító termelési apparátus egy részét fogyasztási cikkek termelésére állították át. Idővel általánossá tették a társadalombiztosítást és az ingyenes egészségügyi ellátást.

A rendszer azonban nem tarthatta fenn ezt az állapotot a nagyságrendekkel történő termelékenységnövelés nélkül. Az addigi termelékenység mellett a gazdasági növekedés ilyen mértékű csökkentését hosszú távon nem lehetett folytatni. Az életszínvonal művi emelése a továbbiakra nézve komoly következményekkel járt. Beteljesült Rákosi elvtárs átka: a Kádár-rendszer valóban felfalta az „aranytojást tojó tyúkot”. Fontos beruházások maradtak el az életszínvonal-emelésre késztető latens közhangulati nyomás miatt, elsősorban az infrastruktúra fejlesztése területén. A rendszerváltás idején is meglévő telefonhiány oka a fejlesztés akkori elmaradása volt.

A klasszikus kádárizmusnak rendszerelvévé vált, hogy az életszínvonalat a fölé a szint fölé emelje művi beavatkozással, amely szint az ország gazdasági teljesítményéből „természetesen” adódott volna. A kádárizmus politikai kockázatot érzett az olyan életszínvonalban, amelyet nem emelnek a teljesítményből adódó szint fölé. Ezt szolgálta a hatvanas években a beruházási ütem visszafogása és a nehézipari kapacitás egy részének „életszínvonal-termelésre” való átállítása, a hetvenes években az eladósodás a Nyugat felé.

A politikai közömbösítés fontos eszköze volt a „dezideologizálás”. Ennek első lépései közé tartozott, hogy a rendszer lemondott a sikerpropagandáról. Ezt a forradalom után szintén átmeneti megoldásnak tekintették, ám a pótszer jobbnak bizonyult annál, amit pótolt. A kádárizmus legjellegzetesebben a sikerpropaganda elmaradásában különbözött a többi blokkországtól, ahol a sikerpropaganda a totalitarizmusról a paternalizmusra történt áttérés idején is fennmaradt. A többi blokkországban a cenzúra gyakorlatának gerincét képezte a sikerpropaganda és a részletfogyatékosságok (nem jár a lift, az SZTK-rendelő túlzsúfolt, nem kapni WC-papírt) bírálata arányának meghatározása a tömegkommunikációban. Magyarországon nem volt sikerpropaganda, ezért a részletbírálat – noha aránya nem múlta felül a blokkon belüli átlagot – túltengőnek hatott, hiszen nem ellensúlyozta az „eredmények” felnagyított népszerűsítése.