Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

4. A holokauszt

2018.07.01
  1. Németország és Hitler eszméi:

A holokauszt jelentése égő áldozat, azt a népirtást jelöli, amelyet Adolf Hitler kísérelt meg Európában a XX. század közepén. Hitler az általános választások eredményei alapján, 1933. január 30-án került a német kormány élére. A vezér és kancellár rendszerének alapjává az ideológiai bűnbakképzést tette, melyet a rasszista antiszemitizmusra épített. Szélsőséges nacionalizmusa és a zsidók iránti gyűlölete a „Mein Kampf" című könyvéből nyilvánvalóvá vált, de csak kevesen gondolták, hogy ilyen zűrzavaros eszmefuttatásokat komolyan kell venni, olyan politikai programnak lehet tekinteni, melynek megvalósítására Hitler a hatalom birtokában is kísérletet tesz majd. Nem lehetett elképzelni, hogy a világzsidóságot valaki felelőssé teheti az első világháború kirobbantásáért, majd a Németországra és a szövetségeseire kényszerített imperialista béke feltételeiért. Nehéz volt elhinni, hogy a zsidóság tehet a kapitalizmus összes igazságtalanságáért és bűnéért, de a zsidók műve a tőkés rend megdöntésére szövetkező, a terrorisztikus eszközök alkalmazásától sem visszariadó kommunizmus is. A nácik ügyes propagandával, hatékonyan kapcsolták össze a hagyományos, vallási gyökerű zsidóellenességet a szélsőséges nacionalizmussal. Abban, hogy gyűlölködő antiszemita koholmányaik olyan nagy visszhangot keltettek, kétségtelenül szerepet játszott a legrégebbi és legmakacsabb bűnbakképző ideológiák egyike, a vérvád, melynek nyomai még ma sem tűntek el teljesen az emberiség kollektív tudatából. A vérvád alapja az istengyilkosság, ami az a vélekedés, hogy Jézus Krisztust a zsidók feszítették keresztre, akik ezt a szörnyűséges bűnt újra és újra elkövetik a keresztények ellen oly módon, hogy egy ártatlan gyermeket vagy ifjú szüzet feláldoznak. Ezt a rendkívül nehezen cáfolható bűnbakképző vádat, mely a történelem során tömérdek áldozatot szedett, cinikus ideológusok a huszadik század elején oly módon terjesztették ki, hogy a zsidók nem elégednek meg egyes személyek legyilkolásával, de az összes európai keresztény állam megsemmisítésére és elpusztítására törekszenek. E gonosz szándék állítólagos bizonyítékaként az antiszemiták a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei" című irományra hivatkoztak, mely Hitler egyik kedvenc, többször is idézett olvasmánya volt. Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak.

  1. A nürnbergi törvények és a „kristályéjszaka":

Ezt a célt szolgálták az 1935 novemberében hozott nürnbergi törvények, melyekben a nácik olyan személyként határozták meg a zsidót, akinek két zsidó szülője vagy három zsidó nagyszülője van. Az első két nürnbergi törvény megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól. A harmadik törvény elkülönítette őket a többi némettől, megtiltva a zsidók és nem zsidók között kötött házasságkötést, sőt, közöttük már a házasságon kívüli nemi kapcsolatot is büntették. Ezzel a célpontul kijelölt bűnbakokat immár nem vallási alapon határozták meg, ehelyett a származás alapján döntötték el, ki minősül zsidónak, s ez elől már az sem nyújtott menekvést, ha valaki keresztény hitre tért át. Ezt a rasszista kritériumot alkalmazták a nácik a megszállt Európában, és erre épültek az 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben hozott magyarországi zsidótörvények is. 1939 szeptemberéig a náciknak a nürnbergi törvények következetes alkalmazásával és az 1938. november 9-10 éjszakáján végrehajtott „kristályéjszaka" pogromsorozatával, melynek során 191 zsinagógát gyújtottak fel, 90 zsidót megöltek és 30000 embert koncentrációs táborokba küldtek, sikerült a német és osztrák zsidók nagyobb részét emigrációra kényszeríteniük. De a tömeges megsemmisítést csak a második világháború során sikerült végrehajtaniuk. A zsidók összegyűjtését és tömeges legyilkolását még a szigorúan bizalmas iratokban sem nevezték a nevén, helyette az Endlösung der Judenfrage, „A zsidókérdés végső megoldása" kifejezést alkalmazták. A pogromokat és a deportálásokat szervező különítmények neve a Sonderkommando, különleges kommandó volt, az általuk végrehajtott tömeggyilkosság a Sonderaktion és Sonderbehandlung, a különleges akció, illetve kezelés. Az iratokban használták még a Säuberung, a „tisztogatás", az Ausschaltung, a „kikapcsolás", az Aussiedlung, a „kitelepítés" és az Umsiedlung, az „áttelepítés" fedőszavakat. Adolf Hitler ki sem adott írásos parancsot a holokauszt végrehajtására, nyilvános beszédeiben pedig nem ment tovább a „zsidók megbüntetését" kilátásba helyező célozgatásoknál. 1942. január 20-án a Wannsee-konferencián határozták el a „végső megoldást", a zsidók teljes elpusztítását. Mindezt a Reinhard Heydrich irányítása alatt álló titkosrendőrség, a Gestapo egyik részlege szervezte Adolf Eichmann vezetésével.

  1. A haláltáborok:

Lengyelországban és a Szovjetunió megszállt területein csoportosan végezték ki a zsidókat, és elkezdték a haláltáborok felépítését. Auschwitz, Buchenwald, Treblinka és más táborok szögesdrótjai mögé Európa minden megszállt országából, majd később a csatlós országokból is szállítottak zsidókat, cigányokat, politikai elítélteket. Az utazást túlélő foglyokat embertelen körülmények között dolgoztatták, biológiai kísérleteket végeztek rajtuk, és ha valaki ezeket is túlélte, gázkamrában végeztek vele. A fenyegetettség gyakorlatilag a kontinentális Európában élő 2 valamennyi zsidóra kiterjedt. A haláltáborokba egészen 1944 végéig rendre befutottak a halálraítéltekkel megrakott vonatok. A népirtás változó hatékonysággal és rendkívül eltérő feltételek mellett valósul meg a különbözőországokban, attól függően, milyen volt a viszonyuk a Német Birodalommal, tehát mennyire voltak alárendelt, vagy kiszolgáltatott helyzetben. A megszállt vagy német vazallussá tett országokban a deportálások gépezete a haláltáborok felállításakor nyomban beindult. A holttesteket krematóriumokban égették el, vagy több száz fős tömegsírokba temették. A világháború után többen is próbálták megbecsülni a zsidó áldozatok számát, manapság az 5-6 millió fő az általánosan elfogadott szám, de emellett több százezer cigány, szláv, Jehova tanúi, fogyatékos, homoszexuális és szabadkőműves áldozat is volt.

  1. Holokauszt Magyarországon:

A magyarországi holokauszt gyakorlatilag 1920-ban, a numerus claususszal kezdődött. Előírta, hogy az egyetemen tanuló fiatalok összetételének meg kell felelnie az egyes felekezetek, illetve népcsoportok össznépességen belüli arányának, azaz a zsidók esetében 6%-nak. Ugyan a törvényt később enyhítették, mégis csökkent az izraelita vallásúak aránya az egyetemeken. 1938-ban bevezették az I. zsidótörvényt, amely még vallási alapon állt, és 20%-ban maximalizálta az értelmiségi pályákon a zsidók számát. Az 1939-es II. zsidótörvény, már faji alapon, tovább csökkentette a különböző pályákon foglalkoztatott zsidók arányát. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. Az 1941-es III. zsidótörvény a nürnbergi törvényekhez hasonlóan megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is. Az 1942-es IV: zsidótörvény korlátozta a zsidók földtulajdon-szerzési jogát, megtiltotta számukra mezőgazdasági ingatlan vásárlását, kötelessé tette őket birtokaik átengedésére állami kártalanítás fejében. A folyamat következő lépése az úgynevezett verbális pogrom, vagyis különböző beszédekkel hergelték az embereket a zsidóság ellen. Ezek után a fizikai bántalmazások, a gettósítás, a külső jelekkel való megkülönböztetés és a vagyonelkobzás már nem is döbbentették meg a magyar embereket. Szép lassan mindenki elhitte, hogy a zsidók tulajdonképpen nem is emberek, és megérdemlik a rájuk váró sorsot. Magyarország német megszállása, 1944. március 19 után nem sokkal megkezdődött a zsidóság szervezett megsemmisítése. 1944. március 31-én kiadtak egy rendeletet, mely szerint 1944. április 5-től, minden hat év feletti zsidó köteles sárga csillagot hordani a szíve fölött, később pedig a járműhasználattól is eltiltották a zsidókat. Az első gettót 1944. április 16-án állították fel Kárpátalján, ez lett a magyar holokauszt napja. Itt és Észak-Erdélyben gyűjtőtáborokat állítottak fel, melynek költségeit az elkobzott zsidó vagyonból fedezték. A különböző intézkedéseket, így a zsidók begyűjtését is, a Sonderkommando hajtotta végre. Néhány helyen, például Hódmezővásárhelyen, Esztergomban, Kaposváron nem gyűjtötték be a zsidókat. A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek. A gyűjtőtáborokból vonaton szállították a zsidókat a haláltáborokba, elsősorban Auschwitz-Birkenauba, Kassán keresztül. A deportálásokat Vitéz Baki László és Vitéz Endre László szervezték, végrehajtói pedig a német irányítással dolgozó magyar csendőrök voltak. Először a visszacsatolt területek zsidóságát vitték el, majd a Tiszántúl, a Dunántúl és Budapest zsidó lakosai következtek. A budapesti zsidók deportálását azonban Horthy leállíttatta 1944. július 6-án, mert sok személyes ismerősét és a gazdasági élet több vezetőjét érintették a deportálások, a pápa és a svéd király hevesen tiltakozott, kelet felől megindultak a szovjetetek, a szövetségesek pedig azzal fenyegették, hogy háborús bűnösként elítélik őt. Az aszemita Szálasi Ferenc és a nyilasok a zsidómentes Magyarország filozófiáját vallották. Mivel a bombázások során tönkrement a vasút, amin keresztül deportálták a zsidókat, Szálasi kénytelen volt létrehozni a Dohány utca környékén lévő nagy budapesti gettót 1944. november 2-án, ahová kezdetben 60000 zsidót zsúfoltak be. Létrehozta a valamivel kisebb, 35000 főt befogadó nemzetközi gettót is, mely a Margit hídtól a Szent István parkig terjedt ki. 1944. november 6-án megindultak az első halálmenetek is, melyek során 50000-70000 zsidót indítottak el gyalogmenetben a Német Birodalom irányába. Az ostromlott Budapesten nyilas csoportok az utcákon és a Duna-parton tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Több tízezerre becsülik a fővárosban bujkáló zsidók számát. Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, valamint diplomaták, például Angelo Rotta pápai nuncius, Carl Lutz svájci konzul és Raoul Wallenberg svéd követségi titkár több ezer személynek nyújtottak diplomáciai mentességet. 1944 karácsonyának napjaiban a szovjet hadsereg bezárta a gyűrűt Budapest körül, és a főváros elfoglalásáért folytatott heves ostrom csak 1945. február 13-án zárult le. Márciusban lemondatták Szálasit, akit később halálra ítéltek és kivégeztek, áprilisban pedig az utolsó német csapatok is elhagyták Magyarországot. A magyar holokauszt ezzel véget ért, a magyarországi zsidóság második világháborús vesztesége a becslések szerint 550000-560000 fő az akkori, 250000-300000 ezer a trianoni országterületén, a nem zsidó polgári lakosság vesztesége 60000-100000 ember, míg 340000-360000 magyar katona halt meg. Az Országgyűlés 2000. évi döntése alapján 2001-től minden évben április 16-án, a Holokauszt Napján emlékszik meg az ország az áldozatokról. A dátum oka az 1944-es magyar zsidóság gettózása a Kárpátaljára. A világban ismert Holokauszt Emléknap, a Jom Hásoá a pusztítás gyásznapja Izraelben.